A "vér élet" Az érrendszerben keringő vér, ez a piros színű folyékony anyag a magasabb rendű élőlények, így az ember életéhez feltétlenül szükséges. Nagyobb vérveszteség esetén az idegrendszer, a keringés és a légzés funkciójában zavarok állnak be, ami akár az élőlény elhalálozásához vezethet.
Egyetlen más anyag sem tudná a szervezetet olyan sokáig, olyan sokoldalúan, olyan üzembiztosan működtetni, mint éppen a vér. A vér alapfeladata a szállítás, mert a szervezetben mindenütt folyamatosan „úton” van.
A vér legfontosabb funkciói alapján biztosítja a szöveti oxigénellátást, és ezzel párhuzamosan biztosítja a szövetekben termelődött szén-dioxid elszállítását. Ezen alapvető funkciói mellett a vér a gyomor-bélcsatornában felszívódott valamennyi anyagot, táplálék-alkotóelemet a felhasználódás, illetve a lebomlás helyére juttatja.
Emellett az ozmotikus nyomás által a vér biztosítja a szervezetben az érrendszer és a szövetek között a folyadékegyensúlyt is. Mindez mellett több száz, egymásra épülő anyagcsere-folyamat egyes lépéseinek elengedhetetlen alkotóelemeit, katalizátorait is tartalmazza (enzimek, nyomelemek, vitaminok stb.), amelyek nélkül az élet, a keringés, a hőszabályozás, a szervezeti -szöveti oxidáció nem maradhatna fenn.
A vér háromféle sejtből, vörösvértestekből, fehérvérsejtekből és vérlemezkékből áll, mely sejtek a folyékony sejtközötti állományban, a plazmában találhatók.
A vörösvértestek, fehérvérsejtek és a vérlemezkék a vér alakos elemei közé tartoznak. A sejt közötti állomány (vérplazma) vizet, ionokat és fehérjéket tartalmaz. A vérplazma fehérjéi a globulinok, fibrinogén és az albuminok. A sejtes összetevők aránya a vér teljes térfogatához képest a hematokrit, mely fontos orvosi paraméter, normálértéke kb. 0,45-0,5.
A vér fizikai paraméterei az emberi testben:
- Felnőtt férfiaknak: 5-6 l
- Felnőtt nőknek: 4-5 l
- 5x viszkózusabb, mint a víz
- pH érték: 7,35 – 7,45 (enyhén lúgos)
- Színe élénk pirostól (oxigenált vér) a mélyvörösig (deoxigenált vér) változik.
Alakos elemnek nevezzük a vér sejtes formába szerveződött részeit, megkülönböztetve a folyékony állapotú alkotórészektől.
Vörösvértestek (erythrocyták): Az élethez nélkülözhetetlen oxigén szállítását az emberi szervezetben a vörösvértestek végzik. A vörösvértestek felülnézetben korong alakú, keresztmetszetben bikonkáv, piskóta formájú sejtek. nA bennük található vérfesték, a hemoglobin specializálódott az oxigén szállítására a tüdő és a működő, oxigént felhasználó szövetek között. A vörösvértestek vér alakos elemeinek a legnagyobb részét teszik ki. Kb. 7-8 mikron átmérőjű (a mikron a milliméter ezredrésze) sejtmag nélküli sejtek (így szaporodásra nem alkalmasak), így inkább vértestekként említjük őket. A vörösvértestek a csontvelőben képződnek és életidejük kb. 120 nap. Az ez alatt megtett távolság kb. 450-500 km! Az öregedő vörösvértestek enzimrendszerének működése megváltozik, sérülékennyé válnak, végül szétesnek, majd a szétesett részeket (fragmentumok) a lép sejtjei eltávolítják a keringésből.
Az ember összes vörös vértestjének felülete meghaladja a háromezer négyzetmétert. Ez kb. akkora felület, mint amekkora egy futballpálya fele! 7-8 mikron átmérőjük ellenére a legkisebb hajszálereken, kapillárisokon is át kell jutniuk, melyek viszont a legszűkebb helyeken csak 3,5 mikron átmérőjűek! Ezt a látszólag teljesíthetetlen feladatot a vörösvértestek csak rendkívüli alakváltoztató képességük, rugalmasságuk birtokában tudják megtenni. Ez a képesség csak az ép szerkezetű és anyagcseréjű sejtnek tulajdonsága.
Egyetlen köbmilliméternyi vérben átlagosan ötmillió vörösvértest található. Öt liter vérben tehát összesen huszonötbillió vértestecske kering. Ha e roppant sok kis sejtet pénzérmeként egymásra raknánk, akkor egyetlen ember véréből mintegy ötvenezer kilométer (!) magas oszlopot emelhetnénk, ha pedig ezeket a parányi korongokat egymás mellé állítanánk, akkor ötször érnék körül velük az Egyenlítőt.
A gázcsere a vörösvértestek speciális fehérjéje, a hemoglobin segítségével valósul meg. Minden vörösvértest kb. 640 millió hemoglobinmolekulát tartalmaz. A hemoglobin név kb. annyit jelent, mint "a vér gömb alakú fehérjéje".
Ez az elhelyezkedés tudja biztosítani, hogy az oxigénkötés ne legyen végleges, azaz a tüdőben felvett oxigén a felhasználás helyén fel tudjon szabadulni a hemoglobinról.
A szén-dioxid szállítása ellentétes irányú (a szövetekben felveszi, a tüdőben leadja). A vérfehérje oxigénnel telített formáját oxyhemoglobinnak, az oxigén nélküli formáját deoxyhemoglobinnak nevezzük. A hemoglobin tehát oxigén felvételére és leadására egyaránt képes, vagyis ún. oxidoredukciós folyamatban tud részt venni.Mivel a vér egy állandó keringésben lévő közeg, így mindig újabb és újabb vértestek frissülnek fel a tüdőben oxigénnel, s juttatják el ezt az éltető anyagot testünk legparányibb alaki és működési egységeihez: a sejtekhez. Nagyobb baj még akkor sem következik be, ha valamilyen ok miatt vérünk egyharmadát rövid időre elveszítjük.
Életünk csak akkor kerül veszélybe, ha ennél is több vért kell nélkülöznünk (sérülések). Egy bizonyos határig akkor sem támad baj, ha a fehér- vagy a vörösvértestek száma a vérben megszaporodik.
Erre a legismertebb példa, hogy a hegymászók vérében - a nagy magasságban fellépő oxigénhiány miatt - az élettani értékekhez képest több vörösvértestre van szükség a szervezet megfelelő oxigénellátásához. Egy Himalája-expedíció tagjainál elvégzett vizsgálatok alapján (két hónapig 4000-7000 méteres magasságban tartózkodtak), azt állapították meg, hogy vérükben köbmilliméterenként öt helyett több mint 8 millió vörösvértest szállította az oxigént.
Fehérvérsejtek (leukocyták): A vérsejtek másik fontos fajtáját jelentik a fehérvérsejtek. A fehérvérsejtek hozzávetőlegesen kétszer akkorák, mint a vörös vértestek, de jóval kevesebben vannak - egy köbmilliméter vérben csak mintegy 4-10 ezer. Mikroszkópos vizsgálatnál ezért a vérkenetben sok száz vörösvérsejt között látható egy-egy fehérvérsejt.
A fehérvérsejtek az immunrendszer sejtes elemei. Olyanok, mint egy hadsereg: szétoszlanak a testben, de készek arra, hogy egy pillanat alatt összegyűljenek és harcoljanak egy kívülről betolakodó organizmus ellen. Eközben persze maguk is elpusztulhatnak. Ilyen folyamatoknak az eredménye a genny.
Bizonyos típusaik állábaikkal az erek falán is át tudják ügyeskedni magukat, így a szövetekben is felvehetik a harcot a kórokozókkal szemben. A fehérvérsejtek hemoglobint nem tartalmazó, színtelen sejtek és a vörösvértestekkel ellentétben sejtmaggal is rendelkeznek. Származásukat és alaki megjelenésüket tekintve többfélék lehetnek. A fehérvérsejtek képződési helye nagyrészt szintén a csontvelő, de az egyik fajtájuk, a nyiroksejtek (limfocyták) a nyirokcsomóban, lépben, a csecsemőmirigyben és egyéb szervekben (pl. a bél nyirokszöveteiben) is képződnek.
A vérben normális körülmények között csak érett fehérvérsejtek találhatók. A fehérvérsejtek számára a perifériás (keringő) vér csak ,,ideiglenes tartózkodási hely", az összes fehérvérsejtnek mindössze 5-6%-a található egyszerre a keringő vérben. A fehérvérsejt-számban azonban jelentős változás alakulhat ki: élettani körülmények között egészséges állapotokban is növekedhet a számuk. Ennek oka részben a mellékvese fokozott működése. Ilyen állapot figyelhető meg egyes gyógyszerek, mint például a nagyon elterjedt Prednisolon (mellékvese-kéreg hormon) és származékainak szedését követően is. Terhesség során is jelentősen növekedhet a fehérvérsejt-szám anélkül, hogy ez betegséggel járna.
Betegségek esetén a fehérvérsejtek alacsony értéke (leucocytopoenia) leggyakrabban vírusos infekcióra vezethető vissza, de a malária és a tífusz esetében is csökken a számuk. Esetleges csontvelő károsodást is jelezhet a fehérvérsejt-szám csökkenése (nagymértékű röntgen besugárzás, rák- vagy pajzsmirigybetegségek gyógyítására használt gyógyszerek alkalmazása). Különböző okok miatt meg is nőhet a fehérvérsejtek száma. Ennek legtöbbször baktérium-, gomba- vagy parazitafertőzés az oka, de előfordul akut mérgezés, vérzés, leukémia (fehérvérűség) esetében is.
- Vérlemezkék (thrombocyták): A vér legkisebb alakos elemei (átmérőjük 2-3,5 mikrométer, vastagságuk mindössze 0,7-0,9 mikrométer). Térfogatuk körülbelül tízszer kisebb, mint a vörösvértesteké. Parányi mivoltuk ellenére fénymikroszkóppal mind a perifériás vérkenetben mind a csontvelői kenetekben jól vizsgálhatóak. Számuk 1 köbmilliméter vérben 150-400 ezer. A vérlemezkék tulajdonképpen apró sejttöredékek, anyasejtjük plazmájának apró darabjai. Feladatuk a véralvadásban és a sérülés kapcsán, az éren keletkezett nyílás gyors eltömlesztésében van. Kóros működésük következtében, vagy ha a számuk nagyon lecsökken, enyhébb vagy súlyosabb vérzékenység lép fel.
A vérlemezkék a csontvelőben termelődnek, az ún. megakariocytákból (ezek a sejtek a csontvelő legnagyobb sejtjei) válnak le. Lefűződés után az új, frissen termelődött trombocyta nagyobb, mint az idősebb trombocyta. A vérlemezkék élettartama mindössze 7-10 nap, ennyi ideig keringenek a vérben. Naponta körülbelül ugyanannyi vérlemezke termelődik, mit amennyi elpusztul, ezért számuk állandó. Az „elpusztulás” azt jelenti, hogy döntően a lépben található falósejtek bekebelezik a vérlemezkéket. Lépeltávolítás esetén ezt a funkciót a máj és a tüdő hasonló sejtjei veszik át anélkül, hogy teljes egészében pótolnák. Az élettartamnak jelentősége van, mert sok betegségben a vérlemezkeszám csökkenését a lerövidült élettartam okozza. A vérlemezke-képzést egy hormonszerű anyag, a trombopoetin szabályozza. Ha a trombocytaszám kicsi, e hormonszerű anyag mennyisége a vérben nő és növekszik a trombocytaszám. A trombopoetin létezéséről a világon elsőként (1958-ban) egy magyar kutatócsoport írt; az elnevezés is a tudósok vezetőjétől, Kelemen Endrétől származik. Közel negyven év múlva, 1994-ben ezt az anyagot szintetikusan is előállították, így gyógyszerként felhasználható a vérlemezkehiány okozta vérzékenységek esetén.
Ha az érfalon sérülés keletkezik, a vérlemezkék azonnal odatapadnak a sérült érfal-részhez; ez a kitapadás (odatapadás) jelensége. Ekkor a trombocyta belsejéből bizonyos alvadásaktív anyagok szabadulnak ki, melyek hatására a trombocyták összecsapódnak (aggregálódnak). Ezek után az összekapcsolódott vérlemezkékből egy olyan anyag szabadul fel belőlük, amely a vérfolyadék egyik oldott fehérjéjének (a fibrogénnek) egy másik fehérjévé (fibrinné) történő átalakítását katalizálja. Az így képződött fibrinfonalak finom hálót alkotnak a sérülés helyén, és a hozzájuk tapadt vörösvérsejtekkel együtt véralvadékot - mikrotrombust - hoznak létre, amely elzárja a sérült érfalat. Ha a vérlemezkék ép erekben esnek szét (=aktiválódnak), életveszélyes elzáródást (trombózist) okozhatnak.
Sejtközötti állomány - Vérplazma: A vérplazma a vér szalmasárga/halványsárga színű folyadék összetevője. A teljes vérmennyiség mintegy 55%-át teszi ki. A vér alakos elemei – a vörösvértestek (eritrocyták), a vérlemezkék (trombocyták) és a fehérvérsejtek (leukocyták) – a plazmával képeznek szuszpenziót.
A vérplazmának nevezett folyadékban a legkülönfélébb szervetlen és szerves vegyületek (sók, gázok, fehérjék, zsírok, szénhidrátok stb.) fordulnak elő. A teljes keringő vértérfogat a testtömegnek kb. 8%-a. Ennek a térfogatnak kb. 55%-a plazma, mely túlnyomóan vízből, benne oldott sókból és fehérjékből áll.
Feladata: A plazma sokkal több, mint a vörösvértestek puszta szállítója. A test számára egyrészt vízraktárt biztosít, másrészt megvédi az ereket az összeeséstől és az elzáródástól, segít fenntartani a vérnyomást és a keringést az egész testben. Még fontosabb azonban, hogy antitestei aktívan védik a szervezetet a „betolakodókkal” szemben, mint a vírusok, baktériumok, gombák és ráksejtek; az alvadási faktorok pedig szabályozzák a vérzést, illetve a vérzéscsillapítást.
A plazma szállítja a hormonokat, enzimeket és vitaminokat is, valamint szükség szerint hűti vagy melegíti a testet. A vérplazmában szállítódnak a sejtek anyagcsere-termékei is: a szénsav a tüdőbe, a nitrogéntartalmú anyagok bomlása által keletkezett „hulladékanyagok” és a fölösleges sók a vesébe, számos mérgező anyag pedig a méregtelenítés színhelyére, a májba jut. A sejtek mellett a plazma sok fontos fehérjét - mint pl. a véralvadás tényezőit - is tartalmaz. A véralvadék tartalmazza a vér sejtes elemeit és a fibrinogén nevű fehérjét. Ha ezt az egyébként biokémiai szempontból rendkívül bonyolult folyamatot egy kémcsőben szemléljük, akkor egy bizonyos idő után az alvadék felett folyadék keletkezik, amit szérumnak nevezzük. Ha a levett vér véralvadásgátlót is tartalmaz, a vér nem alvad meg, hanem egy-két órás ülepedés után a csőben alul a vér alakos elemei, míg felül a fibrinogént is tartalmazó plazma helyezkedik el. A szérum tehát más megfogalmazásban fibrinogénmentes vérplazma. A vérplazma fehérjéi nem jutnak át az ér falán, ezért feladatuk - szállító és számos egyéb funkciójuk mellett - a vér pH-értékének szabályozása. Az ember vérének optimális pH-értéke 7,4.
A vér nem sejtes alkotórészei
- Alvadási faktorok: Ide a véralvadásban szerepet játszó faktorok (jórészt fehérjék) tartoznak, számuk összesen tizenhárom. Közülük az utolsó éppen a magyar felfedezők, a biokémikus Laki Kálmán és munkatársa, Lóránd László után kapta a nevét (Laki-Lóránd faktor).
- Albumin és globulin: A véralvadási fehérjék mellett azonban számos egyéb fehérje található a plazmában. A vérplazmában előforduló fehérjéknek két nagyobb csoportja van. Az egyiket az albumin, a másikat a globulinok alkotják. E két csoport egymáshoz viszonyított aránya meglehetősen állandó egészséges körülmények között. Ezért is van jelentősége a két csoport külön meghatározásának, amelyből az arány egyszerűen megállapítható. Ezt közvetlenül a klinikai gyakorlatban is felhasználják. Maga a vizsgálat az albumin-globulin-hányadost jelenti. Az albumint a májsejtek termelik, a globulinok pedig fertőző betegségekben szaporodnak fel. Az egyes globulintípusok is jelentőséggel bírnak (a globulinoknak alfa, béta és gamma típusai vannak), mert néhány betegséget vagy fertőzést alfa-, béta- vagy gamma-globulin típus növekedése kísér. Ha pedig egy típus rendkívül nagy mennyiségben van jelen, ez egy rosszindulatú betegség gyanúját kelti. A globulinok között találhatók az immunglobulinok is, melynek a szervezet humorális védekezőképességénél van szerepe.
- Antitestek: Aktív immunizálás (védőoltás) hatására vagy átvészelt fertőzéseket követően a vérben különböző védőanyagok (antitestek) is megtalálhatóak. Ezek az antitestek a védőoltással a szervezetbe juttatott vagy egyéb úton oda bejutott baktérium vagy vírus antigénjei ellen alakultak ki, és sok esetben egy életre szóló védelmet jelentenek. Az antitestek a betegség bizonyítására is alkalmasak.
- Hormonok, enzimek: A fenti fehérjék mellett a vérplazmában találhatók a különböző endokrin szervek által termelt hormonok, mint például a pajzsmirigy-, a mellékvesekéreg-, a mellékvesevelő-, az agyalapi mirigy-, vagy a mellékpajzsmirigy-hormon. A hormonok is fehérjetulajdonságúak, valamint a vérplazmában lévő enzimek többsége is fehérje.
- Zsírok: A vérben előforduló zsírok (lipidek) két nagyobb csoportját a koleszterin és a triglicerid képezi. Ennek közvetlen gyakorlati jelentősége is van, hiszen a vérzsír-meghatározásnál is e két anyag meghatározása történik. Napjainkban azonban már ismertek az egyes zsírok különböző altípusai is, mert nemcsak a zsír összmennyiségének, hanem azok minőségi megoszlásának is jelentősége van. Ez alapján különítettek el két olyan zsíralkotó elemet, amelyek egyike kedvezően, a másik viszont gátlóan befolyásolja az érelmeszesedés kialakulását.
- Szénhidrátok: A szénhidrátok között a szabad cukor mellett főképpen a glikoproteinek (cukorból és fehérjéből állnak) fordulnak elő. A vérben a szabad cukor nagy része a glükóz (szőlőcukor), ennek növekedett volta jellemző a cukorbetegségre (diabetes mellitus). A glükózon kívül a másik legismertebb cukor a fruktóz (gyümölcscukor). A fruktózt a sejtek az anyagcseréjükben könnyebben hasznosítják, ezt használja ki a klinikai gyógyítás is súlyos májelégtelenség eseteiben, amikor glükózoldat helyett fruktózt tartalmazó infúziós oldatokat alkalmaznak.
- Ionok: A vérplazmában a fenti szerves alkotóelemek mellett relatíve nagy mennyiségben fordulnak elő fémek is, döntően só formájában. Nagy koncentrációban a vérben csak a nátrium van jelen, néhány fém, mint a kalcium, kisebb koncentrációban, és több fém csak rendkívül kis koncentrációban mutatható ki. Az utóbbiakat emiatt nyomelemeknek is nevezik. Ám e kis mennyiségben is nélkülözhetetlenek az enzimek működéséhez (katalizátorként szerepelnek), a különböző anyagcsere-folyamatokhoz.
- Fémek: A fémek szerepe nagyrészt a koncentráció biztosítása, amellyel a vérplazmában állandó ozmotikus nyomást biztosítanak. Ez teszi lehetővé a vér és a szövetek közötti anyagok cseréjét is. A vérplazma ozmotikus koncentrációja azonos a 0,9%-os nátrium-klorid-oldat koncentrációjával. Innen ered a fiziológiás (élettani) konyhasó-oldat elnevezés, mert ez a vérplazmával azonos koncentrációjú. A vérvolumen gyors csökkenése esetén a gyógyítás során ezt alkalmazzák először, mielőtt az érdemi pótlásra sor kerülhetne. A megfelelő vérkészítmény kiválasztásához ugyanis időre van szükség, a vizsgálatok elkészültéig és a konzervvér felmelegítéséig sóoldatok használatosak.
A vérképzés: Mivel a vér alakos elemeinek nincs osztódási, illetve szaporodási képességük és a vérben rövid élettartamúak, állandó pótlásukról speciális szerveknek kell gondoskodniuk. Naponta körülbelül kétszázmilliárd új vértest képződik! A vérképző szerveket közös néven hemopoetikus rendszernek nevezzük.
A szikhólyagban képződött sejtek a második magzati hónapban átvándorolnak a májba és a lépbe: ez a két szerv lesz a születésig és a születést követően egy-két hétig a vérképzés fő helye.
A magzati csontvelőben az ötödik hónapban indul meg a vérképzés, majd fokozatosan átveszi a máj és a lép szerepét.
Születéskor valamennyi csontban van vérképzés, a növekedéssel ez egyre jobban áthelyeződik a hosszú csöves csontok végeire és a lapos csontokra, főképpen a csigolyák, a bordák, a koponyacsont és a medencecsont lesz a vértermelés helye. Az egyéb helyeken található sárga csontvelő főleg zsírt tartalmaz, vért nem képez. Egy 70 kg-os felnőtt szervezetben az aktív csontvelő össztömege kb. 700 gramm.
Születéskor a vörösvérsejt és a hemoglobin, illetve a fehérvérsejt mennyisége nagyobb, amelyet később élettani csökkenés követ; ez a vérszegénység egyéves korra megszűnik. Felnőttkorban csak kóros körülmények között képződik vér a májban és a lépben.
Az őssejtekből fejlődik ki a gyermek szervezete, ezek alapsejtek, nem specializálódott sejtek.
Csontvelő: A csontvelő főként vérképző őssejteket tartalmaz. A vérképző őssejtekből alakulnak ki elsősorban a vörösvérsejtek, a fehérvérsejtek, valamint a vérlemezkék. A csontvelői őssejtek nyerése altatásban vagy gyakrabban spinális érzéstelenítésben, a hátsó csípőtövisekből, esetleg a szegycsontból történik. Ha az őssejtkészlet kicsi, a csontvelői sejttermelés elégtelenné válik és egy nagyon súlyos megbetegedés, a vérképzés elégtelensége, az ún. aplasztikus anémia alakul ki.
Köldökzsinórvér: A köldökzsinórvér és az ebből nyerhető őssejtek gyűjtése teljesen fájdalom- és kockázatmentesen történik közvetlenül az újszülött születését követően. Továbbá a méhlepényben és a köldökzsinórban visszamaradt vér a szülés után orvosi hulladékként megsemmisítésre kerülne, amennyiben nem rendelkeznek az abból kinyerhető őssejtek megőrzéséről. Az őssejtből többszöri osztódás után először sejtmaggal bíró, majd a magját fokozatosan elvesztő érett vörösvértest lesz. E vörösvérsejtek 120 napig élnek a szervezetben.
Mi történik az elöregedett vörösvértestekkel? A keringő vörösvértesteknek naponta kb. 1%-a válik működésképtelenné. Az idősödő sejt anyagcseréje fokozatosan károsodik, az energiatermelés és -raktározás hanyatlik, ennek következtében a sejt rugalmassága, alakváltoztató képessége csökken.
Az új vörösvértestek hemoglobinjának képzéséhez csak úgy áll rendelkezésre elegendő mennyiségű vas, ha a lebomló sejtekből felszabaduló vasatomokat a csontvelő újra felhasználja. Ez a folyamat az emberi szervezetben nagyon jó hatásfokkal megy végbe. A széteső vörösvértestekből származó vasat a transzferrin nevű szállítófehérje viszi a csontvelő fiatal vörösvérsejtjeihez, melyekben igen intenzív hemoglobinképzés folyik.
A véralvadás: Az ér apróbb sérülésekor az ér imaizmai összehúzódnak, ezt érspazmusnak hívjuk. Nagyobb sérülések esetén elkezdődik a vérlemezkék kitapadása, mely vérrögöt képez, ezzel elállítva a vérzést. A véralvadást külső és belső hatások is elindíthatják. Belső pl. a sérült érből enzimek szabadulnak fel, külső pl. az ér megsérülése. Ezen sorozat eredményeként az eddig inaktív enzimek aktiválódnak és létrejön az aktiváló komplex. Kalcium jelenlétében katalizálja a fibrinogén fibrinné való alakulását.
Fő vércsoportok: Az orvostudomány több évszázados fejlődése során néhány sikeres és számos sikertelen vérátömlesztés okainak vizsgálata vezetett el a vércsoportok felismeréséig, és az alapvető tulajdonságok rendszerezéséig, vizsgálhatóságáig.
Rh faktor: Amikor már kiterjedten alkalmazták a vérátömlesztést, azt is fel kellett ismerni, hogy néhány esetben, elsősorban azon betegeknél, akik ismételten vérátömlesztésre szorultak, a fő csoportbeli egyezés ellenére mégis sajátos szövődmények alakultak ki a vérátömlesztés után.
Ma már szörnyű belegondolni, hogy alig egy évszázaddal ezelőtt még vércsoport meghatározás nélkül alkalmazták a vérátömlesztést.
És pontosan tovább-specializálódási képességüknek köszönhetően lehetséges az őssejtek segítségével megújítani a betegség által károsodott szöveteket. A fejlődő embrióban az őssejtek az összes specializált magzati szövetté képesek átalakulni.
A felnőtt szervezetben az őssejtek és az előd- (progenitor) sejtek a test javító mechanizmusaként szolgálnak, a specializált sejteket felfrissítve, ugyanakkor a folyamatosan megújuló szerveknek – mint a vér, bőr vagy az emésztőrendszer szövetei – normális megújulásában is közreműködnek. Szöveti őssejtek a szervezet számos szövetében megtalálhatók. Ezek az őssejtek biztosítják egy életen át a folyamatosan használódó sejtek újraképződését, annak köszönhetően, hogy az adott szöveti környezetben képesek különböző, a szövetet alkotó speciális funkciót ellátó sejtekké alakulni. Három jól ismert és terápiában alkalmazott őssejt-forrás a csontvelő, a perifériás vér és a köldökzsinórvér.
-Perifériás vér: Nagy dózisú, kolóniastimuláló-faktor (CSF) előkezelés hatására a csontvelőből nagy mennyiségű őssejt és elkötelezett elődsejt (progenitor sejt) kerül a perifériás vérbe. A transzplantációra alkalmas őssejtek gyűjtése a kezelést követően a keringő vérből történik.
Ahhoz, hogy megfelelő számú vörösvérsejt termelődjön, fontos, hogy a csontvelőben a vörösvérsejtek képzése szempontjából fontos anyagok jelen legyenek.
A vörösvérsejtképzéshez szükséges legfontosabb anyagok:
- vitaminok: B1, B6, B12-vitaminok, C-vitamin, E-vitamin, folsav, pantoténsav;- aminosavak; - fémek: vas, mangán, kobalt; - hormonok: őssejt-faktor, eritropoetin, pajzsmirigyhormon.
Amikor ezek a változások egy kritikus pontot elérnek, a sejt már nem képes arra, hogy a lép szűk keresztmetszetű kapillárisain áthaladjon.
A lépben lelassult tempóban haladó elöregedett vörösvérsejteket a lép speciális falósejtjei, makrofágjai a keringésből eltávolítják. A falósejtek a bekebelezett vörösvértesteket lebontják. Az emésztést a fagocyták lizoszómának nevezett sejtszervecskéi végzik, amelyek emésztőfehérjéket tartalmaznak. Az emésztési folyamat során az öreg vörösvértestek alkotórészeikre bomlanak.
A vörösvértesteknek a szervezet számára értékes alkotórésze a hemoglobinban található vas. A hemoglobin a vörösvértest fő alkotó része, és a szervezetben a legtöbb vasat tartalmazza. Feladata az oxigén és a széndioxid lekötése, a tüdő és a sejtek közötti szállítása. Ha alacsony a hemoglobin érték, az a vérszegénység, vashiány jele. A dohányosoknak általában magasabb a vérfesték szintjük, de gyógyszerek hatására is megnőhet a számuk.
Napi 20 mg vasra van szükség az új vörösvérsejtek képzéséhez, azonban a bélcsatornából csak napi 1 mg vas szívódik fel.
A hemoglobin-molekula fehérjerésze - a globin - alkotórészeire, aminosavakra bomlik, ezek a szervezet fehérjeképzéséhez szintén újra felhasználódnak. A hemoglobin "hem" alkotó része, amely négygyűrűs szerkezetű, pyrol gyűrűkből álló váz, szétnyílik, ebből többlépcsős átalakulás után epefesték, bilirubin képződik.
A máj választja ki a lebomló vérsejtekből származó sárga színű festéket az epébe. Az epe a bélbe jut, itt az epefesték, a bilirubin további átalakulást szenved, végül sterkobilinné alakul. Ez a festék adja a széklet jellegzetes színét. A vérfesték egyik lebomlási terméke, az urobilinogen a vizelettel is ürül, abban kémiai reagensekkel kimutatható. Az elmondottakból következik, hogy a vörösvértestképzés és -lebontás zavarai az epefesték megnövekedett mennyiségét eredményezhetik a vérben. Ez a jelenség szemmel látható sárgaságot okozhat, ugyanakkor a vér és a vizelet biokémiai elemzésével az epefesték mennyiségének emelkedését észlelhetjük.A fokozott tempójú sejtszétesés az epefesték mennyiségét megnövelheti, az epe ezáltal sűrűbbé válik, epekövek képződhetnek. Ezek után érthető, hogy miért fordul elő gyakran epekőképződés a fokozott vörösvérsejt-széteséssel járó vérképzőszervi betegségekben.
A keringésből a lép falósejtjei által kiragadott öreg vörösvérsejtek a csontvelőből frissen kiáramló „újonc” sejtekkel pótlódnak. Ezeket retikulocytáknak (nevük jelentése kb. "hálózatos sejt") hívjuk. Nevüket onnan kapták, hogy bennük egy festési eljárással kimutatható hálózatos rajzolat van. Ezt a jellegzetes rajzolatot egy-két napig a vörösvérsejtekben még folyó fehérjeszintézis (hemoglobinképzés) adja, amely idősebb vörösvérsejtben már megszűnik. Ezzel a festési eljárással tehát megállapítható a vörösvértestek között a fiatal sejtek százalékos aránya, amely normális esetben kb. 1 százalék. A retikulocyták mennyiségének vizsgálatával így fontos adathoz juthatunk a csontvelő vérsejt-újraképző képességét illetően.
A fibrinogén polimerizációval fibrin lesz. Míg a fibrinogén vízben oldható, a fibrin nem. A polimerizált fibrinek hálót képeznek. Kovalens kötések erősítik. Benne számos sejtes anyag fennakad, és egy idő elteltével kialakul a vérlepény. Ez elzárja a sérült részt, és megfelelő időn belül regenerálja azt. Az alvadási idő kb. 2-10 perc. Az alvadási időnek több tényezője is van. Ha Ca2+-t távolítunk el, késleltetjük a véralvadást.
Vércsoportok: A vérben lévő valamennyi sejt védőburokkal rendelkezik, annak érdekében, hogy a sejt belsejében lévő anyagok együtt tudjanak maradni, megfelelő működést biztosítva. Ez a védőburok - idegen szóval membrán - azonban nem sima, hanem a burkot alkotó fehérjék, cukrok és lipidek ágas-bogas, kitüremkedéseket és behúzódásokat tartalmazó külső felszínt hoznak létre.Talán legjobban úgy lehet elképzelni, mint a vadgesztenyét a védőburkával. A sejthártya e külső térbeli szerkezetei jelentik a különböző vércsoport-tulajdonságokat, melyek egy adott emberben állandóak, másokkal vagy azonosak, vagy jelentős mértékben különböznek. Fontos tudni azt, hogy ezekből a sajátos „kitüremkedésekből”, melyeket a szaknyelv antigénnek nevez, sok százezer található egy-egy sejt felszínén. Más megfogalmazásban: a vörösvértestek felszínén lévő speciális molekulák határozzák meg a sejt "csoportfajlagosságát". Belátható, hogy ha vérrel szükséges embertársunkat gyógyítani, akkor mindezt figyelembe véve, csak ugyanolyan, vagy hasonló külső formájú sejteket szabad beadni.
1901-ben Karl Landsteiner osztrák orvosprofesszor ismertette a legalapvetőbb fő vörösvérsejt csoportokat, amelyeket azóta leegyszerűsítve - vércsoportoknak nevezünk. Ezek az első felismerések bebizonyították, hogy az emberi vörösvérsejtek külső tulajdonságaik (antigenitásuk) szerint négy fő csoportra oszthatók: A, B, AB és 0.
Landsteiner kiderítette, hogy az A vércsoportúak vérsavójában béta-ellenanyag van, amely a B típusú vérsejteket összecsapja, idegen szóval agglutinálja. A „B” vércsoportúak vérsavójában pedig alfa-ellenanyag van, amely az A vérsejteket csapja össze. Az összecsapódást követően a vörösvérsejtek feloldódnak.
A 0-ás vércsoportúak savójában alfa- és béta-ellenanyag is van, míg az AB vércsoportú ember vérsavójában nincs agglutinin.
A fentiek alapján régebben a 0-ás vércsoportú személyeket „általános” véradónak (donornak), az AB tulajdonságú személyeket általános „kapónak” (recipiensnek) nevezték.
Ez nagyjából ma is igaz, de ki kell hangsúlyozni, hogy csak részben, ugyanis ha a „teljes” vért minden további beavatkozás nélkül beadjuk a betegnek, akkor már a plazma tulajdonságait is figyelembe kell venni, nevezetesen: ha 0 tulajdonságú teljes vért adunk, mondjuk B tulajdonságú személynek, akkor a beteg szervezete befogadja a 0 tulajdonságú vörösvérsejteket, de a beadott vér plazmájában a lévő anti-B fehérje elpusztítja a beteg saját B tulajdonságú vörösvérsejtjeit!
Napjainkban ennek megfelelően azt tartjuk, hogy mindenkinek, akinek szüksége van rá, elsődlegesen ugyanolyan tulajdonságú vért kell adni, mint amilyen a fő vércsoportja.
Lehetnek viszont szükséghelyzetek, amikor mégis a régi szabályt alkalmazzuk. Ma már lehetőség van arra, hogy speciális centrifugák segítségével a leadott teljes vérből szétválasszuk a plazmát, a vörösvérsejteket és az úgynevezett „határréteget”, amely a vérlemezkéket és a fehérvérsejteket tartalmazza. A vörösvérsejteket ezután még élettani sóoldattal meg kell „mosni” annak érdekében, hogy a vérplazma maradékait is eltávolítsuk. Az így elkészült oldat, amely csak O tulajdonságú vörösvérsejteket tartalmaz, már veszély nélkül adható be az A tulajdonságú betegnek akkor, ha nem áll rendelkezésre megfelelő A tulajdonságú vér (vörösvérsejt).
A betegek egy kis százaléka az idegen vér után rosszul lett, vérvizelés lépett fel náluk, besárgultak, néhány nap múlva pedig leállt a veseműködésük. Az orvosi gyakorlat más területén is tapasztaltak akkor még megmagyarázhatatlan dolgokat.
Többször előfordult, hogy egészséges szülőknek második, harmadik gyereke a születést követő második-harmadik napon súlyos sárgaságot kapott és sokáig vérszegény volt.
A magyarázatot ismét Landsteiner és munkatársai találták meg.
Megállapították, ha Rhesus-majom vérét nyúlba fecskendezik, akkor abban olyan fehérjék (ellenanyagok) termelődnek, amelyek a majom vörösvérsejtjeit összecsapják (agglutinálják). Ugyancsak rájöttek arra, hogy minél többször adnak be a nyúlnak majomvért, a keletkező ellenanyagok mennyisége ugrásszerűen növekszik, még akkor is, ha az ismételt idegen vér adása az elsőhöz képest csak hónapok múlva történt. Ezt követően megállapították, hogy az emberek vörösvérsejtjeinek 85 %-át ez az ellenanyag ugyancsak kicsapja (Rh-pozitív személyek).
Az említett tudósok bebizonyították, hogy az emberi vörösvérsejtek felszínén nemcsak az előzőekben ismertetett AB0 tulajdonságok egyike van jelen, hanem mellettük egy másik is, amit a Rhesus-majom nevéből Rh-faktornak neveztek el. Kiderült, hogy azok a betegek, akik vörösvérsejtjei felszínén ez a tulajdonság nem található meg, azaz Rh-negatívak, idegennek tekintik azokat a vörösvérsejteket, melyek felszínén ez megvan, azaz Rh-pozitívak. Az emberi szervezet ugyanúgy reagál, mint a nyúl szervezete; az Rh-negatív (az európai népesség mintegy 15 %-a) személy ellenanyagot termel a pozitív sejtekkel szemben, és az ismételt vérátömlesztéseknél ez az ellenanyag elpusztítja a bevitt idegen, Rh-pozitív vörösvérsejteket.
Kinek adhatunk és kitől kaphatunk vért?
Abban az időben nem ismerték a különféle vércsoportrendszereket, így egy-egy transzfúzió rendkívül kockázatos volt. Lényegében csak a szerencsén múlt, hogy a beteg milyen vért kapott.
Amennyiben hibás vérátömlesztés során nem a megfelelő vércsoportú vért adják a beteg szervezetébe, akkor immunválasz játszódik le.
Az idegen vércsoportanyagok kapcsolódnak a beteg vérében található ellenanyagokkal, megváltozik az oldhatóságuk, és kicsapódnak. A kialakuló vérrögök súlyos keringési rendellenességet okoznak. Napjainkban természetesen már biztonságos körülmények kerül sor a transzfúzióra, hála a vércsoport rendszerek felfedezésének. Az ereinkben keringő vér is tulajdonképpen egyfajta szövet, és ebből adódóan idegen testekben képes immunreakciókat kiváltani.
Ezért a tulajdonságáért a benne keringő sejtek (vörösvértestek, fehérvérsejtek) felszíni molekulái a felelősek. Egy ember vérében ezen kívül olyan ellenanyagok is vannak, amelyek képesek reakcióba lépni azokkal a molekulákkal, akik normális esetben nincsenek jelen a vérben. Pl egy A vércsoportú egyénben anti B ellenanyagok vannak. Ezért van az, hogy csak azonos vércsoportot tud a szervezetünk befogadni.
A vér levételét követően a levett vért különböző módszerek segítségével szétválasztják alkotóelemeire. Így készül többek között a friss, fagyasztott plazma, a vérlemezke-koncentrátum, vagy éppen a vörösvértest szuszpenzió. Ennek a műveletnek köszönhetően aszerint, hogy adott betegnek éppen mire van szüksége, lehet válogatni, s így minimalizálható az allergiás reakció esélye is. A sejtek felszínén számos molekula van, amelyek ilyen-olyan módon csoportosíthatók, s persze az sem mindegy, hogy ezek mennyire erős immunreakciót képesek kiváltani. Az egyik legerősebb az ún. AB0 és az Rh rendszer tagjai.
A világon a leggyakoribb vércsoport a 0-ás típus. A vérellátók számára a legértékesebb, mivel bárkinek adható, legyen az illető A, B vagy éppen 0 vércsoportú. Innen a név: univerzális donor. Viszont, ezek a nullás vércsoportú emberek nehéz helyzetben vannak. Ők ugyanis csak és kizárólag 0-ás vért kaphatnak, minden más esetben súlyos reakciók alakulnak ki náluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.